2016. március 2., szerda

Díj #7

Sziasztok babók!
A blog mégegy díjjal gazdagodott, melyért nagyon hálás vagyok Rachel Decker-nek, a Sell Your Soul c. blog írónőjének! ♥


Tennivalók:
1. Köszönd meg a díjat attól, akitől kaptad.
2. Olvasd el a blogját, akitől kaptad!
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról!
4. Írj 12 dolgot a saját blogodról, illetve rólad!
5. Válaszolj 12 kérdésre!
6. Tegyél fel 12 kérdést!
7. Kommentelj annak a blogján akitől kaptad, hiszen mindenkinek jól esik a visszajelzés.
8. Küldd tovább 12 embernek a díjat!
 
 

2016. március 1., kedd

3. Fejezet

Sziasztok bogyók!♥
Jelentkeznék a 3. Fejezettel :) Jó olvasást! 



Üdv,
Donatella C. Antmerson

_______________________________________________________________________________

~~~


Ebony felriadt, ruhája szinte már teljesen rátapadt az izzadtságtól. Szemei az ijedtségtől hirtelen pattantak ki, s hatalmasra tágultak. Szíve a torkában dobogott, levegőért kapkodott. Takarója a földön hevert, daimonja ágy szerűsége mellett. Csapzott haja rakoncátlanul lógott arcára és vállára. Lassan felült az ágyon törökülésbe, s arcát két kezébe temette, mielőtt még sírni kezdett volna. Saphia meglepetten bámulta gazdája rémülettel teli arcát. Felugrott a lány ágyára, s letelepedett a loboncos, kócos lány törökülésbe tett lábai közé.
– Rosszat álmodtál? – kérdezte. A fiatal spiné hatalmasat nyelt, s kifújta a tüdejében bent tartott levegőt. Álma rossz hatással volt rá, mintha megtörténne vele a dolog. Ebony bólogatott, s egy könnycsepp gördült le az arcán, mit egy gyenge kézmozdulattal le is törölt onnan.
– Igen.
– Na, mesélj hercegnőm. – A kaméleon felállt, majd az ágy másik végébe telepedett. Megrázta magát, mire furcsa kékes fények és hamuszürke köd jelent meg körülötte. Saphia immár macskaként bújt Ebonyhoz, s kérdően nézett a lányra.
– Egy sötét helyen ébredtem. Hideg volt. Fejem alatt csak egy párna volt, és egy kis pokróccal voltam betakarva. Mindenem sajgott, vacogtam a hidegtől. Pár perc múlva aztán jött a bátorság gondolata, hogy felállok, s megpróbálok kijutni valahogyan innen. Mikor fel akartam ülni, valami beleszúrt a fejembe. Felszisszentem, s újra próbáltam. A szobába csak a függönyön keresztül beszűrődő fény világított be. Alig lehetett valamit látni. Lassan odasétáltam az ablakhoz, elhúztam a függönyt, és kinyitottam a nyikorgó rég nem használt ablakot. A fény majd kiégette a szememet, de lassan megszokta a szemem az erős világosságot. Szempárom elé egy élénkzöld füves puszta tárult. Ekkor kinyílott az ajtó, s egy középkorú férfi jelent meg a szobában, kezeit hátratéve. Nem tudtam mit csináljak. Felálltam az ágyról, s hátrálni kezdtem. Hol vagyok? Féltem. Ott, ahol a madár sem jár, Ebony. Minden szava a szívem mélyre hatolt, s úgy éreztem, hogy csak gyengülök. Mintha egyetlen egy szóval több ezernyi energiát venne el tőlem. A férfi sötét mosolyt öltött arcára, s közelíteni kezdett felém. Lassan a falhoz húzódtam. Szemeimet lecsuktam, s filmszerű képekben jelentek meg előttem az eddigi gyerekkori emlékeim. Halál; egy olyan biztos lét, ami már nem fáj többé. Futottak végig a szavak az agyamon. Lassan kinyitottam szemem, ekkor a férfi már pár lépéssel közelebb állt hozzám, emlékszem, gúnyos vigyorra húzta ajkait. Sötétkék szemei csillogtak a nap fényétől, kezei még mindig háta mögött voltak. Levegőért kapkodtam, nem tudtam elfussak-e, vagy maradjak. Elfussak? Maradjak? Ez a két kérdés járt a fejemben. A férfi előhúzta két kezét háta mögül, egyik tenyerében egy pálcát szorított. Aztán hirtelen rám szegezte, mire még jobban a falnak nyomtam magam. Valami varázsigét mormolt, de most nem tudom megmondani mi volt az, túlságosan féltem. Aztán a pálca végén megjelent egy fényes pont, ami egyre nagyobb lett. A többire már nem emlékszem. – Hadarta a lány hosszan az előtte kíváncsian figyelő macskának. Az állat kikerekedett szemekkel nézte a most már nyugodtabb leány arcát.
– Ne félj kislány. Megvédlek akár az életem árán is. Nem eshet bajod. – Dörgölőzött a vörös bundás állat a lány térdéhez, s belefeküdt az ölébe. Ebony a lepedőjét gyűrögette, s próbálta visszafogni magát, több-kevesebb sikerrel.
– Nem félek. Csak nagyon rossz, hogy nem tudom megvédeni magam – szipogott, s felvette a paplanját a földről. Saphia befészkelte magát a lány mellé, s úgy próbáltak mindketten aludni.
~
Reggel Ebony arra ébredt, hogy Saphia a mancsaival a fejét lökdösi, a telefonja pedig rezeg. Nyújtózkodott egyet, mire a vörös állat lecsúszott az ágyáról. Megdörzsölte szemeit és felült. Lábait belenyomta papucsába, megfogta a telefonját, s elhúzta a zöld kagylófélét.
– Haló? – ásított a telefonba.
– Szia, kicsim. Csak azért hívtalak, mert már nem vagyunk otthon – szólt anyja hangja a telefon másik oldaláról.
– Oké.
– Tudod, hogy mit hol találsz, ugye?
– Aha – forgatta meg a szemeit. Felállt, s lassan kisétált az ajtón, le az emeletről, végül be a konyhába. Anyja addig azzal a szokásos „vigyázz magadra”, „biztos tudsz, mindent hol van?” szöveggel untatta.
– Igen anya, tudom. Nem kések el a suliból sem, ne aggódj. Nem lesz semmi bajom, ne félj. Nem fogok éhen halni, ha elfogy a kaja, elmegyek a boltba – megfogott egy poharat, megnyitotta a csapot, s tele engedte a virágmintás üveget.
– Jól van. Akkor én most le is teszlek. Nemsokára megérkezünk. Puszi!
– Oké. Sziasztok. Jók legyetek – mondta, és ezzel ki is nyomta a telefont. Megitta a maradék vizet, s felbattyogott a lépcsőn. Útközben találkozott Saphia-val, aki kómás fejjel szelte lefele a lépcsőfokokat. Ahogy leért a kanyarba, vissza is fordult. Ebony jót mosolygott, ahogy lépkedtek mindketten.
Bementek a szobába. A vörös macska felmászott az ágyra, s leheveredett a takaróra, Eby pedig odaállt a szekrénye elé, majd keresni kezdett egy normálisnak mondható felsőt. Pár percen belül ott ült az ágyán egy szürke, sorry feliratú pólóban, és egy ugyanilyen színű nadrágban. Azon tanakodott, hogy szóljon-e Lyanná-nak, hogy jöhetne előbb, vagy ne. Végül csak felkapta a telefonját, s rákattintott Lyanna számára, aki harmadik kicsengésre vette fel.
– Szia. Csak azért hívtalak, mert anyuék elmentek egy üzleti útra, és gondoltam jöhetnél előbb is, ha van kedved – hadarta el gyorsan.
– Oké. Akkor mindjárt indulok – ezzel kinyomta a lány a másik vonal végén a telefont. Ebony pár másodpercig furcsán bámult maga elé, majd letette az asztalára a telefont. Értetlenül bámult maga elé, s azon gondolkodott, hogy ő bántotta-e meg barátnőjét, vagy náluk van valami baj. Lehet csak sietett próbálta magát nyugtatgatni.
Egy óra múlva valaki csengetett a bejárati ajtón. A lány lebaktatott, s ajtót nyitott. Az mögött a mosolygós arcú Lyanna állt. Megölelték egymást, majd bementek a nappaliba.
– Miért voltál olyan furcsa a telefonban? – kíváncsiskodott a vörös hajú lány.
– Öhm… Csak anyunak kellett bepakolnom a kocsiból a szatyrokat – kortyolt bele az üdítőjébe, amit idő közben kitöltöttek maguknak.
– Értem. – Pár perc néma csend után Saphia jelent meg az ajtóban még mindig kómás fejjel. Lyanna hangos nevetésbe kezdett Ebony-val együtt. A macska csak megcsóválta a fejét, megrázkódott, s Ebony-hoz ment. Úgy tett, mintha egy normális macska lenne, bár köze sem volt hozzá. Nekidörgölőzött a lánynak, ételért kuncsorogva.
– Ja, hogy te éhes vagy – mormolta Ebony, s felállt. Kinyitotta a hűtő ajtaját, kivette a tejet, keresett egy edényt, amibe öntött tejet, s visszatette a dobozt a hűtőbe. Visszaült Lyan mellé, s az előtte levő rejtvényt kezdte fejtegetni,  amíg az lőtte ülő lány az üdítőjét itta. 
– Az "óv, hárít" az a véd, ugye?  – nézett félve az előtte gubbasztó csajra.
– Igen – dőlt hátra. Megitta az utolsó korty üdítőt is, és bámulta Ebony-t, ahogy épp a rejtvénnyel bajlódik. 
– Te Ebony. Nincs kedved piknikezni? – dobta fel az ötletet Lyan, mire a lány felkapta a fejét. Haja arcába lógott, amin mosolygott egyet, s kikotorta onnan.
– Ugye viccelsz? – vigyorgott. Összecsukta a rejtvényes újságot, aztán felpattant. – Most viszonylag még jó idő is van – nézett ki az ablakon. A madarak kint repkedtek. Tavaszias időnek volt mondható, bár azért kicsit fújt a szél odakint.
Ebony befutott a nappaliba, s kivette a szekrényből a tartalék pénz felét. Visszasétált Lyan-hez, miközben megszámolta.
– Nos, mehetünk? – nézett kérdőn az előtte ácsorgó, pénzt szorongató Ebony-ra a még mindig ülő lány.
– Persze. De először elmegyünk venni nasit. – Nem szóltak egy szót sem, csak felpattantak, magukra rángatták a ruháikat. Ebony még visszament a nappaliba, hogy el tudja rejteni Saphia-t a belső zsebében immár ismét kaméleon alakjában, s indultak is.
Ahogy kiértek a házból megcsapta őket az az ismerős, tavaszi illat. A szél lágyan fújdogált, de viszonylag hűvös volt. Nem kellett sok, hogy visszaforduljanak, de úgy döntöttek, most már kibírják a boltig, ott úgyis felmelegednek. Felhő alig volt az égen, csak egy-két nagy foszlányban látszódott. Viszont egy problémájuk volt. Tőlük északra egy nagyobb szürkés felhő kezdett előbukkanni.
– Lehet esni fog – jegyezte meg Ebony.
– Reméljük nem – sóhajtott a mellette sétáló lány, s tovább sétáltak a tőlük körülbelül még száz méterre levő bolthoz.
Ahogy beléptek a bolt ajtaján megcsapta őket a meleg. Újra átjárta a lányokat az a bizonyos érzés; kezdtek felmelegedni mindketten.
Az egész bolt a pénztárgépek és a vevők hangjától zengett. Egy kisgyerek a polcokon levő játékokért sírt, az anyja pedig rángatta maga után mondva, hogy nem kapsz semmilyen játékot, van otthon elég. Erre a kisgyerek még hangosabban sírni kezdett, sőt, már-már visításnak hallatszott. A lányok csak mosolyogtak rajta egyet, majd fogták magukat, és tovább száguldoztak az édességes polcok felé. Kiválasztottak pár tábla csokit. Mindegyikőjük kedvencéből vettek le kettőt-kettőt, s tovább álltak a chipsekhez. Pár percet tanakodtak.
– Sajtos vagy a tejfölös-hagymás? – mutatott sorba Lyan a két chipsre.
– Mindkettő, ha már ennyire nem tudunk dönteni – vette kézbe a kétfajta chipset a másik lány, s odasétáltak a kasszához. Viszonylag hamar sorra kerültek. Felpakolták a futószalagra a nasit, s vártak.
– Basszus, Colát nem hoztunk! – fordult a mögötte álló lányhoz Ebony.
– Visszafutok egyért! – Lyan gyorsan sarkon fordult, átvergődött a tömegen, és megcélozta az üdítős polcokat. Nagy nehezen megtalálta a Colát. Kiemelt a kartonból egy két literes üveggel, s visszasietett a kaszához. A pénztáros pont az utolsó chipset húzta le, mikor odaesett barátnője mellé. Egymásra mosolyogtak a pénztárossal, s mindkét lány kiállt a kassza mellém a  középkorú nő pedig lehúzta az üdítőt is. Miután kifizették a Chipset, Colát és a csokikat, belepakolták őket egy szatyorba, s kisétáltak az üzletből.
– Na, most merre?
– Gyere. Elviszlek valahová – indult meg Lyan egyenesen a járdán a szatyor egyik felével a kezében, Ebony-t maga után húzva. A lány engedelmesen sétált utána a szatyor másik fülét tartva. Egy ideig egy szót sem szóltak egymáshoz, csak sétáltak ott egymás mellett.
A szél lágyan fújdogált, hajukba néha-néha belekapott. A nap is sütött, szinte már tényleg tavaszias idő volt. Még az a csúnya felhő is eltűnt az égről, győzött a jó idő. Ahogy sétáltak el a házak előtt, szinte mindenhol, ahol kutya volt, megugatta őket. Nem messze, ahogy le lehet kanyarodni egy kis tisztásra, az út mentén levő ház kapujának nekifeszült egy pitbull kutya, s hangos ugatásba kezdett. A két lány gyorsan lekanyarodott az ösvényre, mielőtt a vadállat még szétszedné a kerítést. A megkönnyebbüléstől mindketten nagyon sóhajtottak, s tovább indultak le a füves, iszapos ösvényen, hogy eljuthassanak az erdőbe, onnan  meg a tisztásra. Ebony innen már emlékezett az útra, itt talált rá Saphiára. Ismét elgondolkozott. Pár percet csak maga elé bámulva sétált, majd mikor Saphia mocorogni kezdett a kabátja belsejében felkapta a tekintetét, s jobb kezével odanyúlt az oldalához, mintha viszketne neki. Viszont az állat nem nyugodott le. Már-már egész feltűnően kezdett rugdalózni a lány zsebében.
– Ebony! Engedj ki innen azonnal! – szólította fel a lányt.
– Várj egy percet – Ebony elengedte a szatyrot, ami ekkor Lyan lábához csapódott. – Mindjárt jövök, csak pisilnem kell – mosolygott. Gyors léptekkel haladt az erdő belseje felé, s elbújt egy nagy bokor mögött. Kabátját halkan lehúzta, s a kaméleon már száguldott is kifelé a zsebéből amilyen gyorsan csak tudott.
Ebony értetlenül figyelte a már-már vergődő állatot, s úgy tett, mintha még mindig pisilne.
– Menj, mert gyanút fog – mondta nyögdécselve a kaméleon – mindjárt jobb lesz, csak át fogok változni. – Azzal Ebony bólintott, felállt, s megindult a bokor mögül barátnője felé.
– Mehetünk! – fogta meg a szatyornak azt a fülét, amelyiket az előtt is fogott, s megindultak. Az erdőben viszonylag hűvösebb volt, mint odakint. A nap átszűrődött a sűrű lombokon, s megvilágított egy fényes sziklát. Ahogy odaértek a szikla mellé, az mögött megmozdult valami. A lányok megijedtek, s megtorpantak. Egy nyúl ugrott ki a szikla mögül. Megkönnyebbülve folytatták útjukat, végül pár percen belül kiértek az ösvény végére. A nap vakítóan világította be a tisztást. Gyönyörű látvány volt. A fű szinte világított, olyan világos volt. Leterítették a magukkal hozott kék, csillag mintás lepedőt, s leültek. Kiborították a nasit, felbontották a chips-et, s falatozni kezdtek. Egy ideig nyugodtan falatoztak és beszélgettek. Felszabadultnak érezték egymás társaságában magukat. Legfőképp Ebony, hisz kiskora óta rengeteget van egyedül, s nem nagyon volt kinek kibeszélnie a vele történtekről, szerelmi ügyeiről, vagy úgy akármiről. Aztán pár perc csend uralkodott mindkettejük felett. Nem bírtak megszólalni, egyszerűen beléjük ragadtak a szavak.
– Amúgy, nem véletlenül barátkoztam veled – nézett rá hirtelen barátnője.