2016. január 24., vasárnap

1. Fejezet




Sziasztok! 
Eljött ennek is az ideje. 
Igen, átírtam az eddigi fejezeteket, s töröltem az előző fejezeteket. Bár még csak ez az egy fejezet van átírva, de nem hiszem, hogy sokat kéne várnotok a következőre. Szóval, remélem tetszeni fog nektek és, hát jó olvasást! :)




---------------------------------------------------------------------------------------


***
- 2029. December 16 -
 


A tanárnő a jobb padsorban levő hosszú, barna hajú lány felé fordul, aki buzgón másolta a táblára felírt matematikafeladatokat.

 – Gratulálok Miss. Moods, ötös lett a dolgozata! – A lány felkapta a fejét, felállt és előrehajolt a dolgozatáért.

– Köszönöm – A megkönnyebbültségtől úgy ült le a székre, mint aki az iskolájának a legmenőbb lánya. Ebony úgy érezte, most büszke lehet magára, és szülei is azok lesznek.

– Na, a stréber! – kiabált neki az egyik osztálytársa, s hangos nevetésbe kezdtek. A lány elkedvtelenedett, nem értette, hogy miért kell kinevetni.

„Az a menő, hogy mostanában nem tanulnak?” - megrázta a fejét. Sűrű haját kikotorta szeméből, majd a sok idiótával nem törődve megigazította a szék támláján a fekete dzsekijét, sapkáját betette az ablakba és megdörgölte a még álmosságtól fáradt világoskék szemét. Végignézett a termen, s csak azt látta, hogy csupa tehetetlen, tanulni egyáltalán nem szándékozó diák ül a közelében. Talán egy szeretett volna tanulni még rajta kívül, de őt is elbolondították a többiek. Fejét az ablak felé fordította. A hó szinte szakadt odakint az udvaron. Pár osztály már kint készítette a hó angyalokat vagy ádáz csatát vívtak egymás ellen a vakító fehérségben. Óvatosan megbökte padtársa oldalát.

– Mi van? – A lány oda sem fordult, csak flegmán odaböfögte a szavakat.

– Esik a hó – mutatott az ablak felé feketére festett körmeivel.

– Aha. Oké – rántotta meg vállát a mellette ülő szőkeség és kinézett az ablakon. Hirtelen felpattant.

– Azt a kurva! Esik a hó gyerekek! – kiabált. Mikor tudatosult benne, hogy mit mondott, kezét szája elé kapta. – Bocsánat – visszaült.

– Tanárnő, kimehetünk? – Állt fel a leghátsó padsorban ülő magas srác, és már rángatta is magára téli cuccait. Szája vigyorra húzódott, mikor a matek tanárnő bólintott. A sok gyerek egyszerre pattant fel. Mindenki igyekezett felvenni a kabátját, hogy elsőnek juthasson ki az épületből a frissen esett hóra.

– Én itt bent maradnék, ha nem bánná – mosolygott Eby, s visszafordult az ablak felé. Csendesen bámulta a szerinte gyönyörű hatalmas pelyhekben hulló havat. Nem is hullott, inkább szakadt.

– Kijössz velem Ebony? – Ment oda hozzá egy fekete hajú, középmagas, mosolygós lány. Ebony csak nézte őt egy darabig. Lyanna megunta a válaszra való várakozást. Kézen fogta a lányt, lerángatta a fekete, szürke övvel ellátott kabátot a székről, felrángatta a Ebyre és maga után húzta. Az iskola bejárati ajtajánál mindkét lány megállt, aztán egymásra néztek. Lyanna elengedte a másik csuklóját, majd kilépett a puha fehér szőnyegre, és hógolyókat kezdett gyúrni. Ebony csak állt az ajtófélfának támaszkodva, és nézte a sok vidám gyereket, ahogy játszanak. Az egyik kisfiú hó angyalt szeretett volna csinálni; lefeküdt a fehérségbe, s kapálózni kezdett.

– Gyere már ki! – Kiabált neki a sok visongó gyerek közül a fekete szépség. Haja, mintha egy irányíthatatlan kígyó lenne, úgy omlott az arcába, ahogy hajolt le a hógolyóért, közben Eby elgondolkozott. „Lehet, hogy csak ki akarja használni? Kihasználná a barátságát, hogy aztán minden titkot szétkürtöljön róla?” A lány elhessegette ezeket a gondolatokat, s sietve válaszolt a lánynak.
– Jó, megyek, csak ne dobj meg! - Mély levegőt vett, amit lassan kifújt, miközben ő is kilépett a kavargó pihék közé. Csakhogy a fehér téglákból tornyot építő lány felé haladva a pelyhek el-elmaradoztak mögötte. Mire Lyanna mellé ért, a havazás teljesen elállt.

– Na, ugye ez most nem komoly?! – kiáltott fel az építkezéstől piros arcú lány, s mérgében szétrúgta, amin eddig dolgozott.

 – Nyugi. Gyere, inkább menjünk vissza órára. – A két lány egymás mellett lehajtott fejjel sétált be az iskola falai közé. Újra körülvette őket az az ismerős szag, az iskola szaga. A fekete hajú lány fintorogva lépett be a terembe, majd mindketten a helyükre sétáltak. Ahogy le akartak ülni, pont megszólalt az ismerős dallam a hangszóróból; kicsengettek. Ebony gyorsan összepakolta a füzeteit, bevágta őket a táskába, s kisétált a folyósóra felkutatva a következő óra termét.

„Te jó Isten, végre végeztünk!” Leült a terem előtti padra, s kifelé bámult az ablakon. Ismét elkezdett hullani a hó. Furcsa egy időjárás, az egyszer biztos. Megrántotta vállait, s a hátán felemelkedett a fekete-zöld táska. Hallani lehetett, ahogy a félig tele levő vizes flakonban lötyög az átlátszó víz. Kilépett a kapun, s elsétált a kereszteződésig.

– Ebony, várj! – kiabált utána a fekete hajú lány, s odakocogott hozzá. – Szia. Csak azt akarom megkérdezni, hogy megírhatnánk-e együtt történelemre a kiselőadásokat? – mosolygott, majd kifújta a tüdejében maradt levegőt. A lány furcsa arckifejezéssel nézte Lyannat, nem tudta, hogy mit válaszoljon. Zavarában megrázta kócos fejét, s rávágott egy igent. A másik megölelte, aztán visszafordult az ellenkező irányba. Ebony pár percet, még tétovázott azon, hogy elinduljon-e, vagy ne, bár már szinte majdnem oda fagyott álló helyében. Nehezem megfordult, s elindult a kis sikátor felé. Gondolta betér a legközelebbi boltba, és vesz egy chips-et az esti gyakorláshoz. Pár perc múlva már a lábát törölte a „Welcome” feliratú lábtartón. Ahogy kinyitotta az ajtót, megszólalt a csengő, ami mindig akkor szólal meg, mikor valaki belép az üzletbe.

– Jó napot! – köszönt, s elindult a polcok felé. Leemelt egy chips-et, végül beállt a sorba. Előkutatta a táskája legmélyéről a kék, szürke köves pénztárcáját. Már csak hárman voltak előtte. A pénztáros egy középkorú, a körülbelül negyvenes éveiben járó hölgy volt. Ombre haja volt, mely összegumizva lógott lófarokban le a nő vállán. Kedvesen mosolygott, mikor a lány a pénztárhoz ért, s a kassza mellé állt.

– Egy dollár lesz. – Eby odaadta a pénzt, a nő kirántotta a blokkot a gépből, aztán a lány kezébe nyomta a visszajáróval együtt.

 – Viszlát! – Megfogta a chips-et, és kivánszorgott az üzletből. Lerakta az út szélére a táskáját, majd belepakolta a chips-et, illetve a pénztárcáját. Megindult végre a hazavezető irányba. Már alig várta, hogy hazaérhessen, hogy beledőlhessen a pihe-puha puffjába, ami a könyvtárban van, hogy végre újra gyakorolhasson, elővegye a holnapi füzeteket, s megtanulja a házi feladatokat. Maga sem értette, hogy miért szeret ennyire tanulni. Egyszerűen ez a természete, s nem szeretne mindenféle bolond, tudatlannak látszani, akit semmi sem érdekel. Nem akar olyan lenni, mint az osztály hercegnője, Dolli, s a szőke plázacica csatlósa, Flavie. Mindegyik tiszta anyja; rózsaszín ruha, rózsaszín cipő, rózsaszín szoknya. Rózsaszín minden, csoda, hogy a foguk nem az. De tudjátok mi a legröhejesebb? Az, hogy egyfolytában rózsaszín rágógumit rágnak. Idegesítő, ahogy ott csámcsognak az ember fülébe. Jaj és ki ne hagyjam a drága plázacicák szerelmi életét: Minden cseszett héten mással vannak. Igen, most muszáj kifiguráznom őket, még így külső szemmel is. Lényeg a lényeg, a lány osztálya csupa szerencsétlen, nyalizós sráccal és csajjal van tele.

Mikor végre belépett a kapun látta, hogy anyjáék már régóta itthon lehetnek, hisz már az asztalnál ülnek, és eszik a vacsorát.

„Engem meg sem vártak…” – gondolta, közben belépett a bejárati ajtón. Bekiabált a konyhába egy gyors „sziasztok” szerűséget, s ledőlt a nappaliban levő fotelre. Hátranyúlt az asztalon levő távirányítóért. Már majdnem kifordította teljesen a karját, mikor végre elérte a távirányítót. Megnyomta a piros gombot, s a tévé vibrálni kezdett, majd bekapcsolt. Épp a hírek mentek valamelyik csatornán, pontosabban az időjárás.

 – Holnap viszonylag csapadékos időjárásunk lesz, főleg itt, a nyugati, és a déli területeken. Néhol hófúvás is előfordulhat a szeles időjárás miatt – mondta a bemondó.

– Adásunkat megszakítjuk! A Dél - Amerikai Chile északi területein hatalmas hóvihar tombol. Több ház lakhatatlanná vált, az áram közel százhúszezer lakásban szüneteltetve van a viharok miatt. A gyakori erős szél miatt senki se merészkedjen ki a lakásából a vihar elcsendesüléséig. Figyelmüket köszönjük. A viszont hallásra, a viszont látásra! – fejezte be a bemondó, az adás pedig reklámra váltott.

– Na de szuper – motyogta a lány, majd feltápászkodott a kanapéról. Kinyomta a tévét, hátára kapta táskáját, s bevonult a könyvtárba.

– Nem jössz enni, Ebony? – hallotta anyja hangját kintről.

– Mindjárt! – Gyorsan ledobta a táskáját a puffjára, majd kisietett a konyhába. A hasa rögtön morgott egyet, ahogy megérezte a frissen főzött ételek illatát. Levágódott békésen falatozó apja mellé, s kimerte magának a levest.

– Milyen volt a suli? – szólalt meg az apja miután belerakta az asztal mellett levő mosogatóba a tányért.

– Elment. – A lány tömör, rövid, lényegre törő választ adott, s tovább kanalazta a vacsoráját, lábai közben össze-vissza kalimpáltak az asztal alatt. Apja már készült rászólni, hogy hagyja abba ezt az ugrálást, mert elszédül, mikor a lány felpattant, s kimerte magának a második fogást, aztán visszaült a helyére. Lábai újra kalimpálni kezdtek, mint egy inga-óra.

Miután befejezte az evést, ő is beletette a mosogatóba a tányért. Megfogott egy poharat, majd engedett magának vizet. Már szomjas volt, hisz régóta nem ivott, pedig ott volt a sok víz a táskájában, ami valójában csak egy fél üveg. Enni is alig eszik mostanában, valamiért nem éhes. Ki tudja, lehet, a sok stressz teszi ezt, s a félévi hajtás. Az apa újságot olvasva kortyolgatta esti kávéját, s a rádiót hallgatta. Az anya mosogatott, mint egy kisangyal, mintha ezt csinálta volna már születése óta. Ebony pedig a könyvtárban lapozgatta a furcsábbnál furcsább misztikus lényekről szóló könyveket. Egyre éredekesebb kifejezéseket és varázsszavakat talált, azokat a jelentésükkel együtt leírva. Valahogy sejtette, hogy valami meg fog változni az életében, mikor elolvasott egy idézetet a könyvből.




"Mindenkiben van fény és némi sötétség is. Csak az a kérdés, hogy melyiket választod. "   


Nagyon ismerős volt a lánynak ez az idézet. Mintha már hallotta volna valakitől, vagy valahol olvasta volna. Ez jelenleg most nem is nagyon érdekelte. Megfogott egy poharat, letette az asztal szélére. Erősen koncentrált, majd a tál lassan emelkedni kezdett,  pár másodperc múlva pedig vissza is ereszkedett. Addig-addig gyakorolta ezt az egy varázslatot, míg egy percig nem tudta a levegőben tartani a tálat. Nagyon örült neki, hogy végre ennyi idő után megtanulta ezt, már két hete ezzel szenvedett. Mindig csak pár másodpercig tudta a levegőben tartani, s akkor is remegett a keze. Most már csak remeg egy kicsit, de azon is enyhített. Sokkal boldogabbnak, felszabadultabbnak érezte magát.

„Végre sikerült! Most akkor bármit fel tudok emelni, ugye?” Kérdezte a lány magától, s rákoncentrált az íróasztal közepén elhelyezkedő vázára, ami tele volt virággal. A törékeny tárgy lassan megemelkedett. Néhány vízcsepp, ami a tetejében volt lehullott az asztalra. Pár percen belül a váza már Ebony kezében volt. A lány csak vigyorgott magában. Nem tudta, hogy mire vélje, de ma szinte minden sikerül neki. Szerzett egy barátot, sikerül felemelnie a tárgyakat, nem számolta el magát a fizetésnél a boltban, ami egyébként sokszor előfordult már vele. Épp azon gondolkozott, hogy mikor kezdje el a következő varázslatot megtanulni, mikor hirtelen megfájdult a feje, szédülni kezdett, és furcsa érzése támadt. Leült, és elgondolkozott.

Már késő este volt, kezdett sötétedni, mikor kilépett a könyvtárból. A nappaliban ülő szüleihez fordult.

– Elmentem sétálni.

– Mikor jössz? – kérdezte anyja, majd egyszerre hátra fordult a két szülő kérdőn nézve lányukra. Ő csak megfordult, besétált az előtérbe, s felvette a téli cuccait.

– Nem tudom – motyogta, aztán kilépett az ajtón. A hó szépen esett odakint, mintha szitálnák. Kabátja csuklyáját felhajtotta fejére, úgy sétált ki a ház kertkapuján. Átkelt az úttesten, majd besétált a sikátor szerűségbe. Ebony nem tudta, merre megy, csak ment, s gondolkozott, hogy hogyan kaphatta meg ezeket a csodás képességeket.

„Kitől örökölhettem? Anyámék semmit nem tudnak erről az egészről. Akkor kitől? A nagyszüleimtől?” Válaszokat keresve sétált tovább az utcán. Egyre közelebb ért a város széléhez, hisz pár utcányira lakott onnan. A lány nem az akarat vezérelte, hanem a lábai, és valamiféle ösztön onnan bentről, hogy el kellett ide jönnie. Vagyis nem ide, hanem valahova máshova.

Lábait egymás után sietősen kapkodta. Letért egy kis ösvényre, melynek végén egy sűrű erdő vette kezdetét. Mikor az erdő előtt pár méterre megállt, egy ágreccsenést hallott. Nem foglalkozott vele, hanem egyenesen belépett az erdőbe egy nagy levegőt véve, s szépen elengedte a füle mellett a zajokat, amik idő közben elcsendesedtek. Pár méterrel az erdő kezdete után megállt, s leült a fűbe. Az erdőben kissé hideg volt, a havazás is abba maradt már egy ideje. Most, hogy a lányt már nem az ösztönei vezérelték, felállt.

Egy ágreccsenés hallatszott ki a bokrok mögül, majd utána még párszor reccsentek, s a bokrok közül egy világoskék szempár bámult mélyen a lány szemeibe. Ebony kétségbeesett arccal bámult a szempárba. Miután végre magához tért, hátrálni kezdett, s nekidőlt a háta mögött levő fának. A szempár tulajdonosának alakja végre kezdett körberajzolódni. Egy kék szempárral, szürke bundával rendelkező farkas tornyosult a lány felett. Mindkettejük lehelete meglátszott, ahogy kifújták a levegőt. A lány összehúzódott a fa tövében, s várta, hogy a farkas beleharapjon, vagy megtámadja, de az semmit sem csinált, csak letelepedett a lány mellé.

– Ne ijedj meg Ebony. – Állt fel a hatalmas állat, s a lány elé mászott. – De valamit el kell mondjak.

– Jó, mondd. Állj! Várjunk csak. Te tudsz beszélni?! – Ebony megijedt. Még sosem hallott állatot beszélni.

– Igen. De csak te hallasz. Szóval. Folytathatom?