Sziasztok!
Eljött ennek is az ideje.
Igen, átírtam az eddigi fejezeteket, s töröltem az előző fejezeteket. Bár még csak ez az egy fejezet van átírva, de nem hiszem, hogy sokat kéne várnotok a következőre. Szóval, remélem tetszeni fog nektek és, hát jó olvasást! :) ♥
Eljött ennek is az ideje.
Igen, átírtam az eddigi fejezeteket, s töröltem az előző fejezeteket. Bár még csak ez az egy fejezet van átírva, de nem hiszem, hogy sokat kéne várnotok a következőre. Szóval, remélem tetszeni fog nektek és, hát jó olvasást! :) ♥
---------------------------------------------------------------------------------------
***
- 2029. December 16 -
- 2029. December 16 -
A tanárnő a jobb padsorban levő
hosszú, barna hajú lány felé fordul, aki buzgón másolta a táblára felírt
matematikafeladatokat.
– Gratulálok Miss. Moods, ötös
lett a dolgozata! – A lány felkapta a fejét, felállt és előrehajolt a
dolgozatáért.
– Köszönöm – A megkönnyebbültségtől
úgy ült le a székre, mint aki az iskolájának a legmenőbb lánya. Ebony úgy
érezte, most büszke lehet magára, és szülei is azok lesznek.
– Na, a stréber! – kiabált neki az
egyik osztálytársa, s hangos nevetésbe kezdtek. A lány elkedvtelenedett, nem
értette, hogy miért kell kinevetni.
„Az a menő, hogy mostanában nem
tanulnak?” - megrázta a fejét. Sűrű haját kikotorta szeméből, majd a sok
idiótával nem törődve megigazította a szék támláján a fekete dzsekijét,
sapkáját betette az ablakba és megdörgölte a még álmosságtól fáradt világoskék
szemét. Végignézett a termen, s csak azt látta, hogy csupa tehetetlen, tanulni
egyáltalán nem szándékozó diák ül a közelében. Talán egy szeretett volna
tanulni még rajta kívül, de őt is elbolondították a többiek. Fejét az ablak
felé fordította. A hó szinte szakadt odakint az udvaron. Pár osztály már kint
készítette a hó angyalokat vagy ádáz csatát vívtak egymás ellen a vakító
fehérségben. Óvatosan megbökte padtársa oldalát.
– Mi van? – A lány oda sem fordult,
csak flegmán odaböfögte a szavakat.
– Esik a hó – mutatott az ablak felé
feketére festett körmeivel.
– Aha. Oké – rántotta meg vállát a
mellette ülő szőkeség és kinézett az ablakon. Hirtelen felpattant.
– Azt a kurva! Esik a hó gyerekek! –
kiabált. Mikor tudatosult benne, hogy mit mondott, kezét szája elé kapta. –
Bocsánat – visszaült.
– Tanárnő, kimehetünk? – Állt fel a
leghátsó padsorban ülő magas srác, és már rángatta is magára téli cuccait.
Szája vigyorra húzódott, mikor a matek tanárnő bólintott. A sok gyerek
egyszerre pattant fel. Mindenki igyekezett felvenni a kabátját, hogy elsőnek
juthasson ki az épületből a frissen esett hóra.
– Én itt bent maradnék, ha nem bánná –
mosolygott Eby, s visszafordult az ablak felé. Csendesen bámulta a szerinte
gyönyörű hatalmas pelyhekben hulló havat. Nem is hullott, inkább szakadt.
– Kijössz velem Ebony? – Ment oda
hozzá egy fekete hajú, középmagas, mosolygós lány. Ebony csak nézte őt egy
darabig. Lyanna megunta a válaszra való várakozást. Kézen fogta a lányt,
lerángatta a fekete, szürke övvel ellátott kabátot a székről, felrángatta a
Ebyre és maga után húzta. Az iskola bejárati ajtajánál mindkét lány megállt,
aztán egymásra néztek. Lyanna elengedte a másik csuklóját, majd kilépett a puha
fehér szőnyegre, és hógolyókat kezdett gyúrni. Ebony csak állt az ajtófélfának
támaszkodva, és nézte a sok vidám gyereket, ahogy játszanak. Az egyik kisfiú hó
angyalt szeretett volna csinálni; lefeküdt a fehérségbe, s kapálózni kezdett.
– Gyere már ki! – Kiabált neki a sok visongó gyerek közül
a fekete szépség. Haja, mintha egy irányíthatatlan kígyó lenne, úgy omlott az
arcába, ahogy hajolt le a hógolyóért, közben Eby elgondolkozott. „Lehet, hogy
csak ki akarja használni? Kihasználná a barátságát, hogy aztán minden titkot
szétkürtöljön róla?” A lány elhessegette ezeket a gondolatokat, s sietve
válaszolt a lánynak.
– Jó, megyek, csak ne dobj meg! - Mély levegőt vett, amit lassan kifújt, miközben ő is kilépett a kavargó pihék közé. Csakhogy a fehér téglákból tornyot építő lány felé haladva a pelyhek el-elmaradoztak mögötte. Mire Lyanna mellé ért, a havazás teljesen elállt.
– Jó, megyek, csak ne dobj meg! - Mély levegőt vett, amit lassan kifújt, miközben ő is kilépett a kavargó pihék közé. Csakhogy a fehér téglákból tornyot építő lány felé haladva a pelyhek el-elmaradoztak mögötte. Mire Lyanna mellé ért, a havazás teljesen elállt.
– Na, ugye ez most nem komoly?! –
kiáltott fel az építkezéstől piros arcú lány, s mérgében szétrúgta, amin eddig
dolgozott.
– Nyugi. Gyere, inkább menjünk
vissza órára. – A két lány egymás mellett lehajtott fejjel sétált be az iskola
falai közé. Újra körülvette őket az az ismerős szag, az iskola szaga. A fekete
hajú lány fintorogva lépett be a terembe, majd mindketten a helyükre sétáltak.
Ahogy le akartak ülni, pont megszólalt az ismerős dallam a hangszóróból; kicsengettek.
Ebony gyorsan összepakolta a füzeteit, bevágta őket a táskába, s kisétált a
folyósóra felkutatva a következő óra termét.
„Te jó Isten, végre végeztünk!” Leült
a terem előtti padra, s kifelé bámult az ablakon. Ismét elkezdett hullani a hó.
Furcsa egy időjárás, az egyszer biztos. Megrántotta vállait, s a hátán
felemelkedett a fekete-zöld táska. Hallani lehetett, ahogy a félig tele levő
vizes flakonban lötyög az átlátszó víz. Kilépett a kapun, s elsétált a
kereszteződésig.
– Ebony, várj! – kiabált utána a
fekete hajú lány, s odakocogott hozzá. – Szia. Csak azt akarom megkérdezni,
hogy megírhatnánk-e együtt történelemre a kiselőadásokat? – mosolygott, majd
kifújta a tüdejében maradt levegőt. A lány furcsa arckifejezéssel nézte Lyannat,
nem tudta, hogy mit válaszoljon. Zavarában megrázta kócos fejét, s rávágott egy
igent. A másik megölelte, aztán visszafordult az ellenkező irányba. Ebony pár
percet, még tétovázott azon, hogy elinduljon-e, vagy ne, bár már szinte majdnem
oda fagyott álló helyében. Nehezem megfordult, s elindult a kis sikátor felé.
Gondolta betér a legközelebbi boltba, és vesz egy chips-et az esti
gyakorláshoz. Pár perc múlva már a lábát törölte a „Welcome” feliratú
lábtartón. Ahogy kinyitotta az ajtót, megszólalt a csengő, ami mindig akkor
szólal meg, mikor valaki belép az üzletbe.
– Jó napot! – köszönt, s elindult a
polcok felé. Leemelt egy chips-et, végül beállt a sorba. Előkutatta a táskája
legmélyéről a kék, szürke köves pénztárcáját. Már csak hárman voltak előtte. A
pénztáros egy középkorú, a körülbelül negyvenes éveiben járó hölgy volt. Ombre
haja volt, mely összegumizva lógott lófarokban le a nő vállán. Kedvesen
mosolygott, mikor a lány a pénztárhoz ért, s a kassza mellé állt.
– Egy dollár lesz. – Eby odaadta a
pénzt, a nő kirántotta a blokkot a gépből, aztán a lány kezébe nyomta a
visszajáróval együtt.
– Viszlát! – Megfogta a
chips-et, és kivánszorgott az üzletből. Lerakta az út szélére a táskáját, majd
belepakolta a chips-et, illetve a pénztárcáját. Megindult végre a hazavezető
irányba. Már alig várta, hogy hazaérhessen, hogy beledőlhessen a pihe-puha
puffjába, ami a könyvtárban van, hogy végre újra gyakorolhasson, elővegye a
holnapi füzeteket, s megtanulja a házi feladatokat. Maga sem értette, hogy
miért szeret ennyire tanulni. Egyszerűen ez a természete, s nem szeretne
mindenféle bolond, tudatlannak látszani, akit semmi sem érdekel. Nem akar olyan
lenni, mint az osztály hercegnője, Dolli, s a szőke plázacica csatlósa, Flavie.
Mindegyik tiszta anyja; rózsaszín ruha, rózsaszín cipő, rózsaszín szoknya. Rózsaszín
minden, csoda, hogy a foguk nem az. De tudjátok mi a legröhejesebb? Az, hogy
egyfolytában rózsaszín rágógumit rágnak. Idegesítő, ahogy ott csámcsognak az
ember fülébe. Jaj és ki ne hagyjam a drága plázacicák szerelmi életét: Minden cseszett
héten mással vannak. Igen, most muszáj kifiguráznom őket, még így külső szemmel
is. Lényeg a lényeg, a lány osztálya csupa szerencsétlen, nyalizós sráccal és
csajjal van tele.
Mikor végre belépett a kapun látta,
hogy anyjáék már régóta itthon lehetnek, hisz már az asztalnál ülnek, és eszik
a vacsorát.
„Engem meg sem vártak…” – gondolta,
közben belépett a bejárati ajtón. Bekiabált a konyhába egy gyors „sziasztok”
szerűséget, s ledőlt a nappaliban levő fotelre. Hátranyúlt az asztalon levő
távirányítóért. Már majdnem kifordította teljesen a karját, mikor végre elérte
a távirányítót. Megnyomta a piros gombot, s a tévé vibrálni kezdett, majd
bekapcsolt. Épp a hírek mentek valamelyik csatornán, pontosabban az időjárás.
– Holnap viszonylag csapadékos
időjárásunk lesz, főleg itt, a nyugati, és a déli területeken. Néhol hófúvás is
előfordulhat a szeles időjárás miatt – mondta a bemondó.
– Adásunkat megszakítjuk! A Dél -
Amerikai Chile északi területein hatalmas hóvihar tombol. Több ház
lakhatatlanná vált, az áram közel százhúszezer lakásban szüneteltetve van a
viharok miatt. A gyakori erős szél miatt senki se merészkedjen ki a lakásából a
vihar elcsendesüléséig. Figyelmüket köszönjük. A viszont hallásra, a viszont
látásra! – fejezte be a bemondó, az adás pedig reklámra váltott.
– Na de szuper – motyogta a lány, majd
feltápászkodott a kanapéról. Kinyomta a tévét, hátára kapta táskáját, s
bevonult a könyvtárba.
– Nem jössz enni, Ebony? – hallotta
anyja hangját kintről.
– Mindjárt! – Gyorsan ledobta a
táskáját a puffjára, majd kisietett a konyhába. A hasa rögtön morgott egyet,
ahogy megérezte a frissen főzött ételek illatát. Levágódott békésen falatozó
apja mellé, s kimerte magának a levest.
– Milyen volt a suli? – szólalt meg az
apja miután belerakta az asztal mellett levő mosogatóba a tányért.
– Elment. – A lány tömör, rövid,
lényegre törő választ adott, s tovább kanalazta a vacsoráját, lábai közben
össze-vissza kalimpáltak az asztal alatt. Apja már készült rászólni, hogy
hagyja abba ezt az ugrálást, mert elszédül, mikor a lány felpattant, s kimerte
magának a második fogást, aztán visszaült a helyére. Lábai újra kalimpálni
kezdtek, mint egy inga-óra.
Miután befejezte az evést, ő is
beletette a mosogatóba a tányért. Megfogott egy poharat, majd engedett magának
vizet. Már szomjas volt, hisz régóta nem ivott, pedig ott volt a sok víz a
táskájában, ami valójában csak egy fél üveg. Enni is alig eszik mostanában,
valamiért nem éhes. Ki tudja, lehet, a sok stressz teszi ezt, s a félévi
hajtás. Az apa újságot olvasva kortyolgatta esti kávéját, s a rádiót hallgatta.
Az anya mosogatott, mint egy kisangyal, mintha ezt csinálta volna már születése
óta. Ebony pedig a könyvtárban lapozgatta a furcsábbnál furcsább misztikus
lényekről szóló könyveket. Egyre éredekesebb kifejezéseket és varázsszavakat
talált, azokat a jelentésükkel együtt leírva. Valahogy sejtette, hogy valami
meg fog változni az életében, mikor elolvasott egy idézetet a könyvből.
"Mindenkiben van fény és némi sötétség is. Csak az a
kérdés, hogy melyiket választod. "
Nagyon ismerős volt a lánynak ez az idézet. Mintha már hallotta volna valakitől, vagy valahol olvasta volna. Ez jelenleg most nem is nagyon érdekelte. Megfogott egy poharat, letette az asztal szélére. Erősen koncentrált, majd a tál lassan emelkedni kezdett, pár másodperc múlva pedig vissza is ereszkedett. Addig-addig gyakorolta ezt az egy varázslatot, míg egy percig nem tudta a levegőben tartani a tálat. Nagyon örült neki, hogy végre ennyi idő után megtanulta ezt, már két hete ezzel szenvedett. Mindig csak pár másodpercig tudta a levegőben tartani, s akkor is remegett a keze. Most már csak remeg egy kicsit, de azon is enyhített. Sokkal boldogabbnak, felszabadultabbnak érezte magát.
„Végre sikerült! Most akkor bármit fel
tudok emelni, ugye?” Kérdezte a lány magától, s rákoncentrált az íróasztal
közepén elhelyezkedő vázára, ami tele volt virággal. A törékeny tárgy lassan
megemelkedett. Néhány vízcsepp, ami a tetejében volt lehullott az asztalra. Pár
percen belül a váza már Ebony kezében volt. A lány csak vigyorgott magában. Nem
tudta, hogy mire vélje, de ma szinte minden sikerül neki. Szerzett egy barátot,
sikerül felemelnie a tárgyakat, nem számolta el magát a fizetésnél a boltban, ami
egyébként sokszor előfordult már vele. Épp azon gondolkozott, hogy mikor kezdje
el a következő varázslatot megtanulni, mikor hirtelen megfájdult a feje,
szédülni kezdett, és furcsa érzése támadt. Leült, és elgondolkozott.
Már késő este volt, kezdett sötétedni,
mikor kilépett a könyvtárból. A nappaliban ülő szüleihez fordult.
– Elmentem sétálni.
– Mikor jössz? – kérdezte anyja, majd
egyszerre hátra fordult a két szülő kérdőn nézve lányukra. Ő csak megfordult,
besétált az előtérbe, s felvette a téli cuccait.
– Nem tudom – motyogta, aztán kilépett
az ajtón. A hó szépen esett odakint, mintha szitálnák. Kabátja csuklyáját
felhajtotta fejére, úgy sétált ki a ház kertkapuján. Átkelt az úttesten, majd
besétált a sikátor szerűségbe. Ebony nem tudta, merre megy, csak ment, s
gondolkozott, hogy hogyan kaphatta meg ezeket a csodás képességeket.
„Kitől örökölhettem? Anyámék semmit
nem tudnak erről az egészről. Akkor kitől? A nagyszüleimtől?” Válaszokat
keresve sétált tovább az utcán. Egyre közelebb ért a város széléhez, hisz pár
utcányira lakott onnan. A lány nem az akarat vezérelte, hanem a lábai, és
valamiféle ösztön onnan bentről, hogy el kellett ide jönnie. Vagyis nem ide,
hanem valahova máshova.
Lábait egymás után sietősen kapkodta.
Letért egy kis ösvényre, melynek végén egy sűrű erdő vette kezdetét. Mikor az
erdő előtt pár méterre megállt, egy ágreccsenést hallott. Nem foglalkozott
vele, hanem egyenesen belépett az erdőbe egy nagy levegőt véve, s szépen
elengedte a füle mellett a zajokat, amik idő közben elcsendesedtek. Pár
méterrel az erdő kezdete után megállt, s leült a fűbe. Az erdőben kissé hideg
volt, a havazás is abba maradt már egy ideje. Most, hogy a lányt már nem az
ösztönei vezérelték, felállt.
Egy ágreccsenés hallatszott ki a
bokrok mögül, majd utána még párszor reccsentek, s a bokrok közül egy
világoskék szempár bámult mélyen a lány szemeibe. Ebony kétségbeesett arccal
bámult a szempárba. Miután végre magához tért, hátrálni kezdett, s nekidőlt a
háta mögött levő fának. A szempár tulajdonosának alakja végre kezdett
körberajzolódni. Egy kék szempárral, szürke bundával rendelkező farkas
tornyosult a lány felett. Mindkettejük lehelete meglátszott, ahogy kifújták a
levegőt. A lány összehúzódott a fa tövében, s várta, hogy a farkas
beleharapjon, vagy megtámadja, de az semmit sem csinált, csak letelepedett a
lány mellé.
– Ne ijedj meg Ebony. – Állt fel a
hatalmas állat, s a lány elé mászott. – De valamit el kell mondjak.
– Jó, mondd. Állj! Várjunk csak. Te
tudsz beszélni?! – Ebony megijedt. Még sosem hallott állatot beszélni.
– Igen. De csak te hallasz. Szóval.
Folytathatom?