Sziasztok!
Elkészült a második
fejezet. Remélem tetszeni fog. Hagyjatok magatok után nyomot!
Ölelés,
DonatellaC.
Antmerson
------------------------------------------------------------------------------------------------------
***
– Igen. De csak te hallasz. Szóval. Folytathatom? – Az állat
feltápászkodott, és lassú léptekkel megindult kifele az erdőből. Egy pillanatra
megfeledkezett a lányról, aki a meglepettségtől még mindig ott ült a földön
kezeit összekulcsolva térde előtt. – Jössz végre, vagy külön kérvényt nyújtsak
be? – forgatta meg szemeit a hatalmas bundás vadállatnak kinéző ártatlan
farkas. A lány odakapta ijedt fejét. Lassan felállt, s félőn odabaktatott a
farkas mellé. Lassan megindultak ki az erdőből egymás mellett lépkedve.
Mindkettejük szeme világított a sötétségben.
– Szóval Ebony. Én Saphia vagyok, a te daimonod. – kezdett bele.
– A micsodám? – A lány furcsa fejet vágott, bár ezt a mellette sétáló daimon
nem láthatta, mivel gyorsan félre fordította a fejét, mikor a félelemtől egy
könnycsepp legördült az arcán. A lány hirtelen gyorsabb tempóra kapcsolt, minél
előbb ki szeretett volna érni az erdőből, de azt vette észre, hogy minél jobban
siet, annál beljebb ér az erdőbe.
– Ne siess, úgy soha nem fogsz innen kijutni. – Sétált oda mellé Saphia, s
megálltak egymás mellett. Egy ideig szótlanul álltak, majd a lány egy szúrást
érzett a jobb oldalán, aztán lerogyott a sáros, olvadt hótól csupa vizes, gallyal
teli földre. Az oldala sajgott a fájdalomtól. Mintha egy kést szúrtak volna
belé. Csak fetrengett az iszapban, a szél felerősödött, s szürke fények kezdtek
el röpködni ki a farkasból, át a lányba, majd ki belőle, végül ismét a földön fekvőbe. Az
állat türelmesen ült a füvön, bár már látszódott rajta, hogy elkezdett
gyengülni. Két perc alatt zajlott le az egész, de nekik mintha órákba telt
volna. A fájdalom hosszú, szinte szűnni nem akaró dolog volt számukra, mely úgy
hasított beléjük, hogy ha egy ember látta volna őket, biztosan azt hitte volna,
hogy haldokolnak.
Miután az utolsó pár csóva is átszállt mindegyikőjükbe, a fájdalomérzetük egyre
gyengülni kezdett, s pár másodpercen belül már nem is volt egyikkőjüknek sem semmilyen
fájdalma. Ebony nehezen feltápászkodott. Ruhája csupa iszap volt, kabátja zsebéből
egy kis fadarab lógott ki, mit el is dobott az erdőbe.
– Ez mi volt? – Végignézett magán. Mindenhol tiszta sár volt, a nadrágján néhol
egy kis zöld csík látszódott meg, ami bizonyára a fű okozott, hisz végül is
abban is fetrengett, nem csak sárban.
– A két lélek eggyé vált. Mától van benned belőlem, bennem pedig belőled –
Lassan ő is felállt, s elindultak kifele az erdőből. – Ezt hívják lélekcserének
– folytatta.
– De ezt nem értem. Ez mire való? –Nézett maga elé értetlenül, s egy faágat
rugdosott.
– Így a jövőben sokkal könnyebben tudjuk megtalálni egymást, ha messzire
elkerülünk a másiktól, vagy elzárnának minket. Ezentúl bármire képesek
leszünk együtt, csak nem szabad feladnunk és meghátrálnunk a nagyobb akadályok
előtt. – A lány nem szólt semmit, csak hallgatott. Ahogy kiértek az erdőből, az
égbolton most már látni lehetett az összes csillagot. Pár percre megállt, hogy
bámulja azokat. Elgondolkodott, hogy mi lett volna, ha ez az állat rátámadt
volna. Vagy ha nem lett volna olyan szerencséje, hogy pont a mellette fekvő
farkas a lélektársa. Ez az éjszaka örökké a szívében lesz, akár egy rejtett
emlék, egy kincs.
– Mehetünk – lassú léptekkel indultak meg a városba vezető ösvényen. Már
teljesen besötétedett, a fehérség szinte világított, ahogy a városba érve a
néhány lámpa megvilágította az úton elterülő friss havat, vagyis ami még
frissen maradt; a többi sártócsává vált.
– Nekem itt át kellene változnom – Saphia félresétált a legközelebbi bokorba.
Egy kicsit rezgett a bokor, ahogy az állat megrázkódott, és egy fénycsík vonult
végig a bokron, de szerencsére senki nem volt az utcán.
– Jaj Saphia, siess már – toporzékolt a lány, hisz a cipője már eléggé átázott,
fázott, s mindene koszos volt.
– Itt vagyok – rángatta meg a kis kaméleonná változott állat a lány nadrágjának
szárát. Ebony kicsit meglepetten nézett az állatra, aztán felvette, betette
zsebébe, s úgy indult tovább a hazavezető úton. Ahogy egyre beljebb értek a városba,
sokkal kevesebb hó látszott meg az úton. Innen látszik, hogy Bristol külterülete
nem nagyon forgalmas. Ahogy sikátorba értek, a lány azon gondolkozott, hogy a
lélekcsere állatok mióta tudnak átváltozni.
– Régóta. De csak olyanok tudnak, akik daimonok, s belőlük lesz a lélekcsere
állat, mint én. Én még daimon is vagyok, mert még nem találtam meg azt az
állatot, amiben jól érezném magam. Csak akkor fogok végleg egy állat maradni, ha te felnőttél, az pedig, ha jól tudom, még három év – mondta, s kidugta a
fejét a kabát zsebéből. Körbenézett, majd visszamászott, és elfeküdt a zseb
mélyében.
– Igen, három év. De honnan tudod, hogy min gondolkozom? – lassan kiért a
sikátorból, s befordult a már megszokott kis utcába.
– Mint minden lélekcsere daimon, én is hallom a gondolataid, illetve te az enyémet.
Én nem beszélek, csak gondolok, ám az beszédnek hallatszik – magyarázta.
– Értem. De akkor nekem most nem is kéne megszólalnom, akkor is hallanád, hogy
mit beszélek neked?
– Igen.
– Jó, akkor megpróbálom… – mondta, s koncentrált kicsit, hogy sikerüljön, bár
nem értette, hogy minek, úgyis hallja minden gondolatát. – Hallasz? –
kérdezte.
– Igen. Ügyes vagy. – Amíg ezt a gondolatban beszélgetést gyakorolták, észre
sem vették, hogy már a kapuban vannak, s épp belépni készülnek az udvarba. A
villany még égett a konyhában, pedig elég késő lehetett már. A lány benyitott,
kivette a kaméleont a kabát zsebéből, és gyorsan áttette pulóverének zsebébe. Letette
sáros cipőjét a többi közé, s belépett a konyhába. Anyja ott ült az
asztalnál, az esti teáját szürcsölgette.
– Szia, mama – köszönt be anyjának, de már a lépcsőnél járt, nehogy lássa ,
hogy milyen piszkos a ruhája. Benyitott a szobájába, s megfeledkezve Saphiáról
levágta a pulcsiját az ágyra, mire a kaméleon nyögött egyet.
– Én is itt vagyok ám – mászott ki a pulóver alól.
– Bocsi. – A lány gyorsan kapkodta le magáról a koszos nadrágját, s beledobta a
szennyes kosárba. Odafutott a szekrénye elé, ami mellett egy hatalmas tükör foglalt
helyet. Kikapott egy mackónadrágot, magára rángatta, s levágódott az ágyára.
Elővette a telefonját, s megnézte az üzeneteit. Lyanna írt neki, hogy el ne felejtse,
holnap jön hozzájuk ebédre.
– Eby, kicsim, lejönnél egy kicsit? – szólt neki apja a földszintről.
– Mindjárt! – A lány felpattant, visszaírt Lyannának egy „nem felejtem”-et,
ledobta a telefont az ágyra, és lesétált a konyhába. – Igen?
– Figyelj Eby. Nekünk holnap el kell mennünk két hétre üzleti útra. Bár már
megszoktad, nem is kellett volna szólnunk, de mégis csak fél hónapra megyünk, nem pár napra –sóhajtott egyszerre a két szülő.
– Jó. Nem baj. Menjetek. Elleszek – mosolygott lányuk, s kifordult a konyhából
megcélozva az emeletet.
– Ebony.
– Hm?
– Tudod, hogy szeretünk.
– Igen.
– Kaja van még a hűtőben, meg a fagyasztóban megtalálod, amit ki lehet sütni. Oké? –
Már megint elkezdte a szokásos szöveget az anyja, mire a lány megforgatta a szemeit.
– Tudom anyu.
– Jó, csak tudod, hogy mennyire fáj ez nekünk, hogy el kell mennünk két hétre
tőled? – Apja átölelte, s megpuszilta a homlokát.
– Megszoktam – fogalmazott tömören és röviden. Megfordult, s felment a
szobájába. Felkapcsolta a villanyt, mire kaméleonja felmordult.
– A szentségét! Miért ilyen cseszett világos ez a lámpa? – bújt be a lány
pulóvere alá a fény elől. A lány csak nevetett. – Amúgy Ebony – mászott ki
hunyorogva a puha ruhadarab alól. – Nézz bele a tükörbe.
– Miért? – fordult az állat felé, majd furcsán nézett rá.
– Ha a két lélek találkozik, nem csak a lelkünk változik, hanem a kinézetünk
is. Mondjuk nekem nem, de neked igen – változtatott színt szürkéről
rózsaszínre, hogy beleolvadjon a lány takarójába.
– Ezt miért nem mondtad el azonnal? – Új külsejét tanulmányozva csavargatta
immár barnásvöröses haját. Vigyorogva simogatta új haját, s körbefordult a
tengelye körül. Szinte alig bírta felfogni, hogy pont vele történik ez. Nem
hitte volna, hogy egyszer ő fog ilyen helyzetbe kerülni.
Igazából fel sem fogta, hogy tud varázsolni. Egyszerűen képtelen volt megérteni,
hogy nem kell hozzá pálca, mint a mesékben. Nem kell hozzá gonosznak lennie, süveget
hordania és seprűn repülnie. Mondjuk számára a seprűn repülés és a pálca még oké
lett volna, mert a pálcához csak egy ág kell, a seprűhöz meg egy régi, ócska
seprű is tökéletesen megfelel. Ezt még egy nagyon régi könyvben olvasta, mely
még mindig egy eldugott helyen van a könyvtárban.
Ebony leült az ágyára, ölébe emelte a kaméleont, s simogatni kezdte. Az állat
összehúzódott, felvette a sötét nadrág színét, s lecsukta szemeit. Kényelmesen
pihent, amíg a lány hirtelen le nem tette az ágyra. Az ijedtségtől Saphia rögtön
megugrott, s nyelvét nyújtogatva nyújtózkodott egy hatalmasat. A boszorkánylány
megfogta a pizsamáját, és bevánszorgott a fürdőbe. Míg levetkőzte az izzadt
ruháit, addig a közepes méretű kádat félig engedte langyos vízzel. A víz
molekulái a langyosság hatására kicsit melegebbnek tűntek, mint kellett volna,
de ez nem sokáig tartott. A lány lassan beleült a kádba. Megfogta a tusfürdős
tubust, s pár nyomással kinyomta az utolsó cseppeket belőle. Párszor végighúzta
a víz tusfürdős részében a kezét, hogy habosodjon fel. Fejét a kád szélének
támasztotta, haját kilendítette a kád külső oldalához, nehogy vizes legyen, s
kényelmesen hátradőlt. Szemeit csukva tartotta, élvezte, hogy átjárja egész
testét a meleg víz, mitől néhol libabőrös is lett. Már majdnem elaludt a vízben,
mikor érezte, hogy lassan kezd kihűlni.
Kezét megtörölte a mellette heverő törölköző féleségben, ami anyjáé, megfogta a
kád szélére elhelyezett hajgumiját, s kontyba kötötte haját. Felállt,
lerángatta törölközőjét a tartóról, maga köré csavarta, s úgy mászott ki a
kádból, miből miután kiszállt, kihúzta a dugót, hogy folyjék le a csupa piszkos
víz. Nem csodálkozott, hogy ilyen koszos volt, hisz egész este egy erdőben
bóklászott egy farkas, vagy miféle állat társaságában.
– Ebony, siess már! – szólt rá Saphia.
– Minek? Úgyse kell neked fürdened. – Forgatta meg szemeit az épp törölköző lány.
– De azért szobatiszta vagyok… Vagy ne legyek az? – Ebony kicsit gyorsabb
tempóra kapcsolt, mikor leesett neki, hogy daimonjának dolga lenne a wc-n, hisz
egybe van a fürdővel.
– Na, siess. De ne legyen büdös! – nevetett a lány, s levágta magát az ágyra. A
kaméleon csak megforgatta a szemeit, s besétált a fürdőbe, majd egy gyengéd
mozdulattal megrúgta az ajtót, hogy az ajtókerethez érve takarjon. Ebony csak mosolygott egy jót az állaton,
majd benyomta a tv-t, s kényelmesen elhelyezkedett az ágyon.
***
Eközben a szülői hálóban
– Nem hiszem el, hogy Ebony ilyen könnyen kezeli ezt az egészet – szomorodott
el Kathrine, ahogy visszagondolt az egy órával ezelőtti bejelentésükre. Leült
férje mellé, s nagyot sóhajtott. – Jaj, David, miért kellett annak idején
elvállalnunk ezt a munkát. Alig vagyunk így a lányunkkal.
– Nyugodj meg drágám, Ebony jól viseli ezt az egészet, láthatod – mosolygott
bíztatóan férje, de ez nem segített a nőnek feldolgoznia, hogy minden hónapban
csak egy – két hétre láthatják őt.
– Akkor is, joga lenne ugyanolyan normális életet élnie, mint a többi
gyereknek, akiknek otthon vannak a szülei, vagy pedig akkor dolgoznak, amikor a
gyerek iskolában van. – Lassú léptekkel odasétált a szekrényhez, melyen a
tv-jük kapott helyet. Kihúzta a fiókját, kikapcsolta nyakában lógó nyakláncát,
s betette azt a kis dobozkába, ami a fiók jobb oldalán hevert. Visszasétált
férje mellé, aztán befeküdt az ágyba.
***
Ebony szobájában
Félálomba bámulták mindketten a tv-t, amiben valami horrorszerűség ment.
Mindketten felpattantak, mikor hirtelen kiugrott a kamera elé egy egyszemű,
véres alak.
– Jól van, mára ebből ennyi elég is – nyomta ki Ebony a tv-t, majd befeküdt az
ágyba. A kaméleon mellé mászott, s úgy aludtak el mindketten.
* Álom*
"Egy sötét, hideg, barátságtalan helyen ébredtem. Az ágy szivacsa kemény,
és poros volt. Ruhám szakadt, kopott, és régi.
– Ohh... áú... - akartam felkelni az ágyról, viszont nem sikerült. Visszahúzott
a hátamba megjelenő fájdalom. Lassan, de biztosan pár percen belül felkeltem.
– Hol vagyok? - kérdeztem. A szobába csak a függönyön keresztül beszűrődő fény
világított be. Alig lehetett valamit látni. Lassan odasétáltam az ablakhoz,
elhúztam a függönyt, és kinyitottam a nyikorgó, rég nem használt ablakot. A fény
majd kiégette a retinámat, de lassan megszoktam az erős világosságot.
Szemem elé egy élénkzöld füves puszta tárult. Viszont a kérdésemre még mindig
nem kaptam választ. Hol lehetek?
– Ott, ahol a madár sem jár, Ebony - hallottam egy hangot a hátam mögül. A
szívem majd kiugrott a helyéről, szinte már a torkomban járt, nyelni alig
bírtam.
– K-ki maga? - dőltem neki a falnak, mikor megláttam a szakadt ruhájú férfit.
Minden ruhája cafatokban lógott rajta, mint akit valami vadállat támadott meg.
Lassan közeledni kezdett. Kezei a háta mögött voltak, úgy sétált felém,
győztesnek járó léptekkel. A cipője kopogása töltötte be az egész szobát, és
persze az én szűnni nem akaró, félő lihegésem. A férfi elemelte háta mögül a
kezét, amiben egy fűzfa pálca volt, amely 12 hüvelyknyinek nézett ki.
– Globus Igneo! - mondta ki a tűzgolyó lövő varázslatnak a varázs szavait, majd
egy fényes pontot láttam, és minden megszűnt létezni. "
* Álom vége *