Díj #7

Sziasztok babók!
A blog mégegy díjjal gazdagodott, melyért nagyon hálás vagyok Rachel Decker-nek, a Sell Your Soul c. blog írónőjének! ♥

Tennivalók:

1. Köszönd meg a díjat attól, akitől kaptad.

2. Olvasd el a blogját, akitől kaptad!

3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról!

4. Írj 12 dolgot a saját blogodról, illetve rólad!

5. Válaszolj 12 kérdésre!

6. Tegyél fel 12 kérdést!

7. Kommentelj annak a blogján akitől kaptad, hiszen mindenkinek jól esik a visszajelzés.

8. Küldd tovább 12 embernek a díjat!

 

 

3. Fejezet

Sziasztok bogyók!♥
Jelentkeznék a 3. Fejezettel :) Jó olvasást! 

Üdv,

Donatella C. Antmerson

_______________________________________________________________________________

~~~

Ebony felriadt, ruhája szinte már teljesen rátapadt az izzadtságtól. Szemei az ijedtségtől hirtelen pattantak ki, s hatalmasra tágultak. Szíve a torkában dobogott, levegőért kapkodott. Takarója a földön hevert, daimonja ágy szerűsége mellett. Csapzott haja rakoncátlanul lógott arcára és vállára. Lassan felült az ágyon törökülésbe, s arcát két kezébe temette, mielőtt még sírni kezdett volna. Saphia meglepetten bámulta gazdája rémülettel teli arcát. Felugrott a lány ágyára, s letelepedett a loboncos, kócos lány törökülésbe tett lábai közé.

– Rosszat álmodtál? – kérdezte. A fiatal spiné hatalmasat nyelt, s kifújta a tüdejében bent tartott levegőt. Álma rossz hatással volt rá, mintha megtörténne vele a dolog. Ebony bólogatott, s egy könnycsepp gördült le az arcán, mit egy gyenge kézmozdulattal le is törölt onnan.

– Igen.

– Na, mesélj hercegnőm. – A kaméleon felállt, majd az ágy másik végébe telepedett. Megrázta magát, mire furcsa kékes fények és hamuszürke köd jelent meg körülötte. Saphia immár macskaként bújt Ebonyhoz, s kérdően nézett a lányra.

– Egy sötét helyen ébredtem. Hideg volt. Fejem alatt csak egy párna volt, és egy kis pokróccal voltam betakarva. Mindenem sajgott, vacogtam a hidegtől. Pár perc múlva aztán jött a bátorság gondolata, hogy felállok, s megpróbálok kijutni valahogyan innen. Mikor fel akartam ülni, valami beleszúrt a fejembe. Felszisszentem, s újra próbáltam. A szobába csak a függönyön keresztül beszűrődő fény világított be. Alig lehetett valamit látni. Lassan odasétáltam az ablakhoz, elhúztam a függönyt, és kinyitottam a nyikorgó rég nem használt ablakot. A fény majd kiégette a szememet, de lassan megszokta a szemem az erős világosságot. Szempárom elé egy élénkzöld füves puszta tárult. Ekkor kinyílott az ajtó, s egy középkorú férfi jelent meg a szobában, kezeit hátratéve. Nem tudtam mit csináljak. Felálltam az ágyról, s hátrálni kezdtem. Hol vagyok? Féltem. Ott, ahol a madár sem jár, Ebony. Minden szava a szívem mélyre hatolt, s úgy éreztem, hogy csak gyengülök. Mintha egyetlen egy szóval több ezernyi energiát venne el tőlem. A férfi sötét mosolyt öltött arcára, s közelíteni kezdett felém. Lassan a falhoz húzódtam. Szemeimet lecsuktam, s filmszerű képekben jelentek meg előttem az eddigi gyerekkori emlékeim. Halál; egy olyan biztos lét, ami már nem fáj többé. Futottak végig a szavak az agyamon. Lassan kinyitottam szemem, ekkor a férfi már pár lépéssel közelebb állt hozzám, emlékszem, gúnyos vigyorra húzta ajkait. Sötétkék szemei csillogtak a nap fényétől, kezei még mindig háta mögött voltak. Levegőért kapkodtam, nem tudtam elfussak-e, vagy maradjak. Elfussak? Maradjak? Ez a két kérdés járt a fejemben. A férfi előhúzta két kezét háta mögül, egyik tenyerében egy pálcát szorított. Aztán hirtelen rám szegezte, mire még jobban a falnak nyomtam magam. Valami varázsigét mormolt, de most nem tudom megmondani mi volt az, túlságosan féltem. Aztán a pálca végén megjelent egy fényes pont, ami egyre nagyobb lett. A többire már nem emlékszem. – Hadarta a lány hosszan az előtte kíváncsian figyelő macskának. Az állat kikerekedett szemekkel nézte a most már nyugodtabb leány arcát.

– Ne félj kislány. Megvédlek akár az életem árán is. Nem eshet bajod. – Dörgölőzött a vörös bundás állat a lány térdéhez, s belefeküdt az ölébe. Ebony a lepedőjét gyűrögette, s próbálta visszafogni magát, több-kevesebb sikerrel.

– Nem félek. Csak nagyon rossz, hogy nem tudom megvédeni magam – szipogott, s felvette a paplanját a földről. Saphia befészkelte magát a lány mellé, s úgy próbáltak mindketten aludni.

~

Reggel Ebony arra ébredt, hogy Saphia a mancsaival a fejét lökdösi, a telefonja pedig rezeg. Nyújtózkodott egyet, mire a vörös állat lecsúszott az ágyáról. Megdörzsölte szemeit és felült. Lábait belenyomta papucsába, megfogta a telefonját, s elhúzta a zöld kagylófélét.

– Haló? – ásított a telefonba.

– Szia, kicsim. Csak azért hívtalak, mert már nem vagyunk otthon – szólt anyja hangja a telefon másik oldaláról.

– Oké.

– Tudod, hogy mit hol találsz, ugye?

– Aha – forgatta meg a szemeit. Felállt, s lassan kisétált az ajtón, le az emeletről, végül be a konyhába. Anyja addig azzal a szokásos „vigyázz magadra”, „biztos tudsz, mindent hol van?” szöveggel untatta.

– Igen anya, tudom. Nem kések el a suliból sem, ne aggódj. Nem lesz semmi bajom, ne félj. Nem fogok éhen halni, ha elfogy a kaja, elmegyek a boltba – megfogott egy poharat, megnyitotta a csapot, s tele engedte a virágmintás üveget.

– Jól van. Akkor én most le is teszlek. Nemsokára megérkezünk. Puszi!

– Oké. Sziasztok. Jók legyetek – mondta, és ezzel ki is nyomta a telefont. Megitta a maradék vizet, s felbattyogott a lépcsőn. Útközben találkozott Saphia-val, aki kómás fejjel szelte lefele a lépcsőfokokat. Ahogy leért a kanyarba, vissza is fordult. Ebony jót mosolygott, ahogy lépkedtek mindketten.

Bementek a szobába. A vörös macska felmászott az ágyra, s leheveredett a takaróra, Eby pedig odaállt a szekrénye elé, majd keresni kezdett egy normálisnak mondható felsőt. Pár percen belül ott ült az ágyán egy szürke, sorry feliratú pólóban, és egy ugyanilyen színű nadrágban. Azon tanakodott, hogy szóljon-e Lyanná-nak, hogy jöhetne előbb, vagy ne. Végül csak felkapta a telefonját, s rákattintott Lyanna számára, aki harmadik kicsengésre vette fel.

– Szia. Csak azért hívtalak, mert anyuék elmentek egy üzleti útra, és gondoltam jöhetnél előbb is, ha van kedved – hadarta el gyorsan.

– Oké. Akkor mindjárt indulok – ezzel kinyomta a lány a másik vonal végén a telefont. Ebony pár másodpercig furcsán bámult maga elé, majd letette az asztalára a telefont. Értetlenül bámult maga elé, s azon gondolkodott, hogy ő bántotta-e meg barátnőjét, vagy náluk van valami baj. Lehet csak sietett próbálta magát nyugtatgatni.

Egy óra múlva valaki csengetett a bejárati ajtón. A lány lebaktatott, s ajtót nyitott. Az mögött a mosolygós arcú Lyanna állt. Megölelték egymást, majd bementek a nappaliba.

– Miért voltál olyan furcsa a telefonban? – kíváncsiskodott a vörös hajú lány.

– Öhm… Csak anyunak kellett bepakolnom a kocsiból a szatyrokat – kortyolt bele az üdítőjébe, amit idő közben kitöltöttek maguknak.

– Értem. – Pár perc néma csend után Saphia jelent meg az ajtóban még mindig kómás fejjel. Lyanna hangos nevetésbe kezdett Ebony-val együtt. A macska csak megcsóválta a fejét, megrázkódott, s Ebony-hoz ment. Úgy tett, mintha egy normális macska lenne, bár köze sem volt hozzá. Nekidörgölőzött a lánynak, ételért kuncsorogva.
– Ja, hogy te éhes vagy – mormolta Ebony, s felállt. Kinyitotta a hűtő ajtaját, kivette a tejet, keresett egy edényt, amibe öntött tejet, s visszatette a dobozt a hűtőbe. Visszaült Lyan mellé, s az előtte levő rejtvényt kezdte fejtegetni,  amíg az lőtte ülő lány az üdítőjét itta. 

– Az "óv, hárít" az a véd, ugye?  – nézett félve az előtte gubbasztó csajra.
– Igen – dőlt hátra. Megitta az utolsó korty üdítőt is, és bámulta Ebony-t, ahogy épp a rejtvénnyel bajlódik. 

– Te Ebony. Nincs kedved piknikezni? – dobta fel az ötletet Lyan, mire a lány felkapta a fejét. Haja arcába lógott, amin mosolygott egyet, s kikotorta onnan.

– Ugye viccelsz? – vigyorgott. Összecsukta a rejtvényes újságot, aztán felpattant. – Most viszonylag még jó idő is van – nézett ki az ablakon. A madarak kint repkedtek. Tavaszias időnek volt mondható, bár azért kicsit fújt a szél odakint.
Ebony befutott a nappaliba, s kivette a szekrényből a tartalék pénz felét. Visszasétált Lyan-hez, miközben megszámolta.
– Nos, mehetünk? – nézett kérdőn az előtte ácsorgó, pénzt szorongató Ebony-ra a még mindig ülő lány.
– Persze. De először elmegyünk venni nasit. – Nem szóltak egy szót sem, csak felpattantak, magukra rángatták a ruháikat. Ebony még visszament a nappaliba, hogy el tudja rejteni Saphia-t a belső zsebében immár ismét kaméleon alakjában, s indultak is.
Ahogy kiértek a házból megcsapta őket az az ismerős, tavaszi illat. A szél lágyan fújdogált, de viszonylag hűvös volt. Nem kellett sok, hogy visszaforduljanak, de úgy döntöttek, most már kibírják a boltig, ott úgyis felmelegednek. Felhő alig volt az égen, csak egy-két nagy foszlányban látszódott. Viszont egy problémájuk volt. Tőlük északra egy nagyobb szürkés felhő kezdett előbukkanni.
– Lehet esni fog – jegyezte meg Ebony.
– Reméljük nem – sóhajtott a mellette sétáló lány, s tovább sétáltak a tőlük körülbelül még száz méterre levő bolthoz.

Ahogy beléptek a bolt ajtaján megcsapta őket a meleg. Újra átjárta a lányokat az a bizonyos érzés; kezdtek felmelegedni mindketten.
Az egész bolt a pénztárgépek és a vevők hangjától zengett. Egy kisgyerek a polcokon levő játékokért sírt, az anyja pedig rángatta maga után mondva, hogy nem kapsz semmilyen játékot, van otthon elég. Erre a kisgyerek még hangosabban sírni kezdett, sőt, már-már visításnak hallatszott. A lányok csak mosolyogtak rajta egyet, majd fogták magukat, és tovább száguldoztak az édességes polcok felé. Kiválasztottak pár tábla csokit. Mindegyikőjük kedvencéből vettek le kettőt-kettőt, s tovább álltak a chipsekhez. Pár percet tanakodtak.
– Sajtos vagy a tejfölös-hagymás? – mutatott sorba Lyan a két chipsre.
– Mindkettő, ha már ennyire nem tudunk dönteni – vette kézbe a kétfajta chipset a másik lány, s odasétáltak a kasszához. Viszonylag hamar sorra kerültek. Felpakolták a futószalagra a nasit, s vártak.
– Basszus, Colát nem hoztunk! – fordult a mögötte álló lányhoz Ebony.
– Visszafutok egyért! – Lyan gyorsan sarkon fordult, átvergődött a tömegen, és megcélozta az üdítős polcokat. Nagy nehezen megtalálta a Colát. Kiemelt a kartonból egy két literes üveggel, s visszasietett a kaszához. A pénztáros pont az utolsó chipset húzta le, mikor odaesett barátnője mellé. Egymásra mosolyogtak a pénztárossal, s mindkét lány kiállt a kassza mellém a  középkorú nő pedig lehúzta az üdítőt is. Miután kifizették a Chipset, Colát és a csokikat, belepakolták őket egy szatyorba, s kisétáltak az üzletből.
– Na, most merre?
– Gyere. Elviszlek valahová – indult meg Lyan egyenesen a járdán a szatyor egyik felével a kezében, Ebony-t maga után húzva. A lány engedelmesen sétált utána a szatyor másik fülét tartva. Egy ideig egy szót sem szóltak egymáshoz, csak sétáltak ott egymás mellett.
A szél lágyan fújdogált, hajukba néha-néha belekapott. A nap is sütött, szinte már tényleg tavaszias idő volt. Még az a csúnya felhő is eltűnt az égről, győzött a jó idő. Ahogy sétáltak el a házak előtt, szinte mindenhol, ahol kutya volt, megugatta őket. Nem messze, ahogy le lehet kanyarodni egy kis tisztásra, az út mentén levő ház kapujának nekifeszült egy pitbull kutya, s hangos ugatásba kezdett. A két lány gyorsan lekanyarodott az ösvényre, mielőtt a vadállat még szétszedné a kerítést. A megkönnyebbüléstől mindketten nagyon sóhajtottak, s tovább indultak le a füves, iszapos ösvényen, hogy eljuthassanak az erdőbe, onnan  meg a tisztásra. Ebony innen már emlékezett az útra, itt talált rá Saphiára. Ismét elgondolkozott. Pár percet csak maga elé bámulva sétált, majd mikor Saphia mocorogni kezdett a kabátja belsejében felkapta a tekintetét, s jobb kezével odanyúlt az oldalához, mintha viszketne neki. Viszont az állat nem nyugodott le. Már-már egész feltűnően kezdett rugdalózni a lány zsebében.
– Ebony! Engedj ki innen azonnal! – szólította fel a lányt.
– Várj egy percet – Ebony elengedte a szatyrot, ami ekkor Lyan lábához csapódott. – Mindjárt jövök, csak pisilnem kell – mosolygott. Gyors léptekkel haladt az erdő belseje felé, s elbújt egy nagy bokor mögött. Kabátját halkan lehúzta, s a kaméleon már száguldott is kifelé a zsebéből amilyen gyorsan csak tudott.
Ebony értetlenül figyelte a már-már vergődő állatot, s úgy tett, mintha még mindig pisilne.
– Menj, mert gyanút fog – mondta nyögdécselve a kaméleon – mindjárt jobb lesz, csak át fogok változni. – Azzal Ebony bólintott, felállt, s megindult a bokor mögül barátnője felé.
– Mehetünk! – fogta meg a szatyornak azt a fülét, amelyiket az előtt is fogott, s megindultak. Az erdőben viszonylag hűvösebb volt, mint odakint. A nap átszűrődött a sűrű lombokon, s megvilágított egy fényes sziklát. Ahogy odaértek a szikla mellé, az mögött megmozdult valami. A lányok megijedtek, s megtorpantak. Egy nyúl ugrott ki a szikla mögül. Megkönnyebbülve folytatták útjukat, végül pár percen belül kiértek az ösvény végére. A nap vakítóan világította be a tisztást. Gyönyörű látvány volt. A fű szinte világított, olyan világos volt. Leterítették a magukkal hozott kék, csillag mintás lepedőt, s leültek. Kiborították a nasit, felbontották a chips-et, s falatozni kezdtek. Egy ideig nyugodtan falatoztak és beszélgettek. Felszabadultnak érezték egymás társaságában magukat. Legfőképp Ebony, hisz kiskora óta rengeteget van egyedül, s nem nagyon volt kinek kibeszélnie a vele történtekről, szerelmi ügyeiről, vagy úgy akármiről. Aztán pár perc csend uralkodott mindkettejük felett. Nem bírtak megszólalni, egyszerűen beléjük ragadtak a szavak.

– Amúgy, nem véletlenül barátkoztam veled – nézett rá hirtelen barátnője.

Díj #6 + Információk

Sziasztok életek! ♥ 

Kezdeném az infókkal... A blog túllépte a 2.000 oldalmegjelenítést. Jelenleg 14 feliratkozó van, akiknek őrülten hálás vagyok. Nem utolsó sorban pedig, új bétával gazdagodtam ♥ Egy részben remélem, hogy jól fog itt "szórakozni",másrészt pedig remélem, hogy tetszik neki eddig a történet. Na szóval nem is húznám tovább a szót, lássuk a díjat, melyet Lily ajándékozott nekem, aki pedig a Change ~ Változás c. bolg írónője, s ezer hálám a díjért, nagyon jól esik. ♥

Jut eszembe, a Harmadik Fejezet kicsit csúszni fog időhiány miatt, de ezt szerintem észrevettétek.

 Díj # 6

2. Fejezet

Sziasztok!
Elkészült a második fejezet. Remélem tetszeni fog. Hagyjatok magatok után nyomot!

Ölelés,

DonatellaC. Antmerson

            ------------------------------------------------------------------------------------------------------

***

– Igen. De csak te hallasz. Szóval. Folytathatom? – Az állat feltápászkodott, és lassú léptekkel megindult kifele az erdőből. Egy pillanatra megfeledkezett a lányról, aki a meglepettségtől még mindig ott ült a földön kezeit összekulcsolva térde előtt. – Jössz végre, vagy külön kérvényt nyújtsak be? – forgatta meg szemeit a hatalmas bundás vadállatnak kinéző ártatlan farkas. A lány odakapta ijedt fejét. Lassan felállt, s félőn odabaktatott a farkas mellé. Lassan megindultak ki az erdőből egymás mellett lépkedve. Mindkettejük szeme világított a sötétségben.
– Szóval Ebony. Én Saphia vagyok, a te daimonod. – kezdett bele.
– A micsodám? – A lány furcsa fejet vágott, bár ezt a mellette sétáló daimon nem láthatta, mivel gyorsan félre fordította a fejét, mikor a félelemtől egy könnycsepp legördült az arcán. A lány hirtelen gyorsabb tempóra kapcsolt, minél előbb ki szeretett volna érni az erdőből, de azt vette észre, hogy minél jobban siet, annál beljebb ér az erdőbe.
– Ne siess, úgy soha nem fogsz innen kijutni. – Sétált oda mellé Saphia, s megálltak egymás mellett. Egy ideig szótlanul álltak, majd a lány egy szúrást érzett a jobb oldalán, aztán lerogyott a sáros, olvadt hótól csupa vizes, gallyal teli földre. Az oldala sajgott a fájdalomtól. Mintha egy kést szúrtak volna belé. Csak fetrengett az iszapban, a szél felerősödött, s szürke fények kezdtek el röpködni ki a farkasból, át a lányba, majd ki belőle, végül ismét a földön fekvőbe. Az állat türelmesen ült a füvön, bár már látszódott rajta, hogy elkezdett gyengülni. Két perc alatt zajlott le az egész, de nekik mintha órákba telt volna. A fájdalom hosszú, szinte szűnni nem akaró dolog volt számukra, mely úgy hasított beléjük, hogy ha egy ember látta volna őket, biztosan azt hitte volna, hogy haldokolnak.
Miután az utolsó pár csóva is átszállt mindegyikőjükbe, a fájdalomérzetük egyre gyengülni kezdett, s pár másodpercen belül már nem is volt egyikkőjüknek sem semmilyen fájdalma. Ebony nehezen feltápászkodott. Ruhája csupa iszap volt, kabátja zsebéből egy kis fadarab lógott ki, mit el is dobott az erdőbe.
– Ez mi volt? – Végignézett magán. Mindenhol tiszta sár volt, a nadrágján néhol egy kis zöld csík látszódott meg, ami bizonyára a fű okozott, hisz végül is abban is fetrengett, nem csak sárban.
– A két lélek eggyé vált. Mától van benned belőlem, bennem pedig belőled – Lassan ő is felállt, s elindultak kifele az erdőből. – Ezt hívják lélekcserének – folytatta.
– De ezt nem értem. Ez mire való? –Nézett maga elé értetlenül, s egy faágat rugdosott.
– Így a jövőben sokkal könnyebben tudjuk megtalálni egymást, ha messzire elkerülünk a másiktól, vagy elzárnának minket. Ezentúl bármire képesek leszünk együtt, csak nem szabad feladnunk és meghátrálnunk a nagyobb akadályok előtt. – A lány nem szólt semmit, csak hallgatott. Ahogy kiértek az erdőből, az égbolton most már látni lehetett az összes csillagot. Pár percre megállt, hogy bámulja azokat. Elgondolkodott, hogy mi lett volna, ha ez az állat rátámadt volna. Vagy ha nem lett volna olyan szerencséje, hogy pont a mellette fekvő farkas a lélektársa. Ez az éjszaka örökké a szívében lesz, akár egy rejtett emlék, egy kincs.
– Mehetünk – lassú léptekkel indultak meg a városba vezető ösvényen. Már teljesen besötétedett, a fehérség szinte világított, ahogy a városba érve a néhány lámpa megvilágította az úton elterülő friss havat, vagyis ami még frissen maradt; a többi sártócsává vált.
– Nekem itt át kellene változnom – Saphia félresétált a legközelebbi bokorba. Egy kicsit rezgett a bokor, ahogy az állat megrázkódott, és egy fénycsík vonult végig a bokron, de szerencsére senki nem volt az utcán.
– Jaj Saphia, siess már – toporzékolt a lány, hisz a cipője már eléggé átázott, fázott, s mindene koszos volt.
– Itt vagyok – rángatta meg a kis kaméleonná változott állat a lány nadrágjának szárát. Ebony kicsit meglepetten nézett az állatra, aztán felvette, betette zsebébe, s úgy indult tovább a hazavezető úton. Ahogy egyre beljebb értek a városba, sokkal kevesebb hó látszott meg az úton. Innen látszik, hogy Bristol külterülete nem nagyon forgalmas. Ahogy sikátorba értek, a lány azon gondolkozott, hogy a lélekcsere állatok mióta tudnak átváltozni.
– Régóta. De csak olyanok tudnak, akik daimonok, s belőlük lesz a lélekcsere állat, mint én. Én még daimon is vagyok, mert még nem találtam meg azt az állatot, amiben jól érezném magam. Csak akkor fogok végleg egy állat maradni, ha te felnőttél, az pedig, ha jól tudom, még három év – mondta, s kidugta a fejét a kabát zsebéből. Körbenézett, majd visszamászott, és elfeküdt a zseb mélyében.
– Igen, három év. De honnan tudod, hogy min gondolkozom? – lassan kiért a sikátorból, s befordult a már megszokott kis utcába.
– Mint minden lélekcsere daimon, én is hallom a gondolataid, illetve te az enyémet. Én nem beszélek, csak gondolok, ám az beszédnek hallatszik – magyarázta.
– Értem. De akkor nekem most nem is kéne megszólalnom, akkor is hallanád, hogy mit beszélek neked?
– Igen.
– Jó, akkor megpróbálom… – mondta, s koncentrált kicsit, hogy sikerüljön, bár nem értette, hogy minek, úgyis hallja minden gondolatát. – Hallasz? – kérdezte.
– Igen. Ügyes vagy. – Amíg ezt a gondolatban beszélgetést gyakorolták, észre sem vették, hogy már a kapuban vannak, s épp belépni készülnek az udvarba. A villany még égett a konyhában, pedig elég késő lehetett már. A lány benyitott, kivette a kaméleont a kabát zsebéből, és gyorsan áttette pulóverének zsebébe. Letette sáros cipőjét a többi közé, s belépett a konyhába. Anyja ott ült az asztalnál, az esti teáját szürcsölgette.
– Szia, mama – köszönt be anyjának, de már a lépcsőnél járt, nehogy lássa , hogy milyen piszkos a ruhája. Benyitott a szobájába, s megfeledkezve Saphiáról levágta a pulcsiját az ágyra, mire a kaméleon nyögött egyet.
– Én is itt vagyok ám – mászott ki a pulóver alól.
– Bocsi. – A lány gyorsan kapkodta le magáról a koszos nadrágját, s beledobta a szennyes kosárba. Odafutott a szekrénye elé, ami mellett egy hatalmas tükör foglalt helyet. Kikapott egy mackónadrágot, magára rángatta, s levágódott az ágyára. Elővette a telefonját, s megnézte az üzeneteit. Lyanna írt neki, hogy el ne felejtse, holnap jön hozzájuk ebédre.
– Eby, kicsim, lejönnél egy kicsit? – szólt neki apja a földszintről.
– Mindjárt! – A lány felpattant, visszaírt Lyannának egy „nem felejtem”-et, ledobta a telefont az ágyra, és lesétált a konyhába. – Igen?
– Figyelj Eby. Nekünk holnap el kell mennünk két hétre üzleti útra. Bár már megszoktad, nem is kellett volna szólnunk, de mégis csak fél hónapra megyünk, nem pár napra –sóhajtott egyszerre a két szülő.
– Jó. Nem baj. Menjetek. Elleszek – mosolygott lányuk, s kifordult a konyhából megcélozva az emeletet.
– Ebony.
– Hm?
– Tudod, hogy szeretünk.
– Igen.
– Kaja van még a hűtőben, meg a fagyasztóban megtalálod, amit ki lehet sütni. Oké? – Már megint elkezdte a szokásos szöveget az anyja, mire a lány megforgatta a szemeit.
– Tudom anyu.
– Jó, csak tudod, hogy mennyire fáj ez nekünk, hogy el kell mennünk két hétre tőled? – Apja átölelte, s megpuszilta a homlokát.
– Megszoktam – fogalmazott tömören és röviden. Megfordult, s felment a szobájába. Felkapcsolta a villanyt, mire kaméleonja felmordult.
– A szentségét! Miért ilyen cseszett világos ez a lámpa? – bújt be a lány pulóvere alá a fény elől. A lány csak nevetett. – Amúgy Ebony – mászott ki hunyorogva a puha ruhadarab alól. – Nézz bele a tükörbe.
– Miért? – fordult az állat felé, majd furcsán nézett rá.
– Ha a két lélek találkozik, nem csak a lelkünk változik, hanem a kinézetünk is. Mondjuk nekem nem, de neked igen – változtatott színt szürkéről rózsaszínre, hogy beleolvadjon a lány takarójába.
– Ezt miért nem mondtad el azonnal? – Új külsejét tanulmányozva csavargatta immár barnásvöröses haját. Vigyorogva simogatta új haját, s körbefordult a tengelye körül. Szinte alig bírta felfogni, hogy pont vele történik ez. Nem hitte volna, hogy egyszer ő fog ilyen helyzetbe kerülni.
Igazából fel sem fogta, hogy tud varázsolni. Egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy nem kell hozzá pálca, mint a mesékben. Nem kell hozzá gonosznak lennie, süveget hordania és seprűn repülnie. Mondjuk számára a seprűn repülés és a pálca még oké lett volna, mert a pálcához csak egy ág kell, a seprűhöz meg egy régi, ócska seprű is tökéletesen megfelel. Ezt még egy nagyon régi könyvben olvasta, mely még mindig egy eldugott helyen van a könyvtárban.
Ebony leült az ágyára, ölébe emelte a kaméleont, s simogatni kezdte. Az állat összehúzódott, felvette a sötét nadrág színét, s lecsukta szemeit. Kényelmesen pihent, amíg a lány hirtelen le nem tette az ágyra. Az ijedtségtől Saphia rögtön megugrott, s nyelvét nyújtogatva nyújtózkodott egy hatalmasat. A boszorkánylány megfogta a pizsamáját, és bevánszorgott a fürdőbe. Míg levetkőzte az izzadt ruháit, addig a közepes méretű kádat félig engedte langyos vízzel. A víz molekulái a langyosság hatására kicsit melegebbnek tűntek, mint kellett volna, de ez nem sokáig tartott. A lány lassan beleült a kádba. Megfogta a tusfürdős tubust, s pár nyomással kinyomta az utolsó cseppeket belőle. Párszor végighúzta a víz tusfürdős részében a kezét, hogy habosodjon fel. Fejét a kád szélének támasztotta, haját kilendítette a kád külső oldalához, nehogy vizes legyen, s kényelmesen hátradőlt. Szemeit csukva tartotta, élvezte, hogy átjárja egész testét a meleg víz, mitől néhol libabőrös is lett. Már majdnem elaludt a vízben, mikor érezte, hogy lassan kezd kihűlni.
Kezét megtörölte a mellette heverő törölköző féleségben, ami anyjáé, megfogta a kád szélére elhelyezett hajgumiját, s kontyba kötötte haját. Felállt, lerángatta törölközőjét a tartóról, maga köré csavarta, s úgy mászott ki a kádból, miből miután kiszállt, kihúzta a dugót, hogy folyjék le a csupa piszkos víz. Nem csodálkozott, hogy ilyen koszos volt, hisz egész este egy erdőben bóklászott egy farkas, vagy miféle állat társaságában.
– Ebony, siess már! – szólt rá Saphia.
– Minek? Úgyse kell neked fürdened. – Forgatta meg szemeit az épp törölköző lány.
– De azért szobatiszta vagyok… Vagy ne legyek az? – Ebony kicsit gyorsabb tempóra kapcsolt, mikor leesett neki, hogy daimonjának dolga lenne a wc-n, hisz egybe van a fürdővel.
– Na, siess. De ne legyen büdös! – nevetett a lány, s levágta magát az ágyra. A kaméleon csak megforgatta a szemeit, s besétált a fürdőbe, majd egy gyengéd mozdulattal megrúgta az ajtót, hogy az ajtókerethez érve takarjon. Ebony csak mosolygott egy jót az állaton, majd benyomta a tv-t, s kényelmesen elhelyezkedett az ágyon.

***
Eközben a szülői hálóban

– Nem hiszem el, hogy Ebony ilyen könnyen kezeli ezt az egészet – szomorodott el Kathrine, ahogy visszagondolt az egy órával ezelőtti bejelentésükre. Leült férje mellé, s nagyot sóhajtott. – Jaj, David, miért kellett annak idején elvállalnunk ezt a munkát. Alig vagyunk így a lányunkkal.
– Nyugodj meg drágám, Ebony jól viseli ezt az egészet, láthatod – mosolygott bíztatóan férje, de ez nem segített a nőnek feldolgoznia, hogy minden hónapban csak egy – két hétre láthatják őt.
– Akkor is, joga lenne ugyanolyan normális életet élnie, mint a többi gyereknek, akiknek otthon vannak a szülei, vagy pedig akkor dolgoznak, amikor a gyerek iskolában van. – Lassú léptekkel odasétált a szekrényhez, melyen a tv-jük kapott helyet. Kihúzta a fiókját, kikapcsolta nyakában lógó nyakláncát, s betette azt a kis dobozkába, ami a fiók jobb oldalán hevert. Visszasétált férje mellé, aztán befeküdt az ágyba.

***
Ebony szobájában

Félálomba bámulták mindketten a tv-t, amiben valami horrorszerűség ment. Mindketten felpattantak, mikor hirtelen kiugrott a kamera elé egy egyszemű, véres alak.
– Jól van, mára ebből ennyi elég is – nyomta ki Ebony a tv-t, majd befeküdt az ágyba. A kaméleon mellé mászott, s úgy aludtak el mindketten.

* Álom*

"Egy sötét, hideg, barátságtalan helyen ébredtem. Az ágy szivacsa kemény, és poros volt. Ruhám szakadt, kopott, és régi.
– Ohh... áú... - akartam felkelni az ágyról, viszont nem sikerült. Visszahúzott a hátamba megjelenő fájdalom. Lassan, de biztosan pár percen belül felkeltem.
– Hol vagyok? - kérdeztem. A szobába csak a függönyön keresztül beszűrődő fény világított be. Alig lehetett valamit látni. Lassan odasétáltam az ablakhoz, elhúztam a függönyt, és kinyitottam a nyikorgó, rég nem használt ablakot. A fény majd kiégette a retinámat, de lassan megszoktam az erős világosságot. Szemem elé egy élénkzöld füves puszta tárult. Viszont a kérdésemre még mindig nem kaptam választ. Hol lehetek?
– Ott, ahol a madár sem jár, Ebony - hallottam egy hangot a hátam mögül. A szívem majd kiugrott a helyéről, szinte már a torkomban járt, nyelni alig bírtam.
– K-ki maga? - dőltem neki a falnak, mikor megláttam a szakadt ruhájú férfit. Minden ruhája cafatokban lógott rajta, mint akit valami vadállat támadott meg. Lassan közeledni kezdett. Kezei a háta mögött voltak, úgy sétált felém, győztesnek járó léptekkel. A cipője kopogása töltötte be az egész szobát, és persze az én szűnni nem akaró, félő lihegésem. A férfi elemelte háta mögül a kezét, amiben egy fűzfa pálca volt, amely 12 hüvelyknyinek nézett ki.
– Globus Igneo! - mondta ki a tűzgolyó lövő varázslatnak a varázs szavait, majd egy fényes pontot láttam, és minden megszűnt létezni. "

* Álom vége *